Mikor fogantam meg, nem emlékszem,
Féloldalas az emlékezetem,
Fogantatásom nem volt szeplőtlen,
És ahogy várták, akkor születtem.

Nem harag és kín között kellett jönnöm,
Kilenc hónap, hát kibújni tessék,
Nekem anyám méhe volt első börtön,
És nincs ott semmilyen érdekesség.

Köszönöm nektek, ti szentek,
Hogy akkor köptetek egyet,
És csak rálegyintettetek,
Mikor szüleim úgy döntöttek,

Igenis, megfogannak engem,
Azokban a teljesen érthetetlen,
És szinte túlélhetetlen,
Mesebeli időkben.

Óriási ítéleteket
Sóztak a fegyencekre,
Jövőjükre még többet annál,
De hát él még az én bandám!

Gyertek fürge gondolatok, gyertek!
Szavak, mondatok, Hívjátok a Múltam.
Először harmincnyolc pompás
Rendeletére végre kiszabadultam.

Csak tudnám, ki tökölt ilyen sokat?
Revansot vennék a gazemberen!
Egy sikátor végén, páros szám alatt,
Megszülettem és túléltem koromat.

A falon túl, a falon túl, ott,
Túl a vékony válaszfalon,
Vodkácskával csintalankodott,
Egy-két szomjas szomszédasszony.

Éltünk nehéz egyenlőségben,
Egyfolyosós volt a módszer,
És a harmincnyolc lakásnak,
Egy vécét adott a rendszer.

Ugyanúgy vacogott a fogunk,
Nem segített az usánka,
És mindig pontosan tudtuk,
Mennyit ér egy kopejkácska!

A szomszédasszonyt nem zavarta a sziréna,
Még anyám is megszokta,
S én, a hároméves ebadta,
Köptem a légvédelmi riadókra.

Nem mind áldás, ami fentről jön,
Hát oltottuk a gyújtóbombákat,
Segítség a frontnak! Fogtam vödröm,
És homokot hordtam meg téglákat.

Kérdik a nőt: Hol a fiad?
Az enyém eltűnt nyomtalanul,
Kiszjka, mi egy család vagyunk,
Nemcsak a tieid ülnek ártatlanul.

Elszöktem a pelenkáktól,
Mégsem feledtek el,
Koraszülöttnek csúfoltak engem,
Besúgók között nőttem fel.

Nincs több elsötétítés,
Mégis félünk, mert hosszú a foglyok sora,
Apáink, bátyáink hazatértek,
Idegen, vagy saját otthonokba.

Zina néni pongyolácskája,
Csupa kígyó, csupa sárkány
Megérkezett a Popov papa,
S vele az a sok hadizsákmány.

Trófeát ad Ausztria, Japán,
Hadisarcot Németország,
A mi hazánkból Batyuföld lett,
Zsáksziget meg Bőröndország.

Körülnéztek, összemelegedtek,
Berúgtak, aztán kijózanodtak,
Sírtak, akikhez visszajöttek,
És zokogtak az árván maradottak.

Vityka papája a metrót ásta,
Kérdeztük, minek? Csak nevetett,
A folyosónak a fal a vége,
De az alagút mindig a fényre vezet.

Az apáknak megvan maguk útja,
Ami pedig minket illet,
Éles szemmel és önállósulva
Látni kezdtük: milyen az élet.

Az apja próféciájára
Vityka meg a haverja nem figyelt,
A mi folyosónkról egyenesen
A börtönfolyosóra ment,

Ő mindig nagy ellenkező volt,
De ha megszorítod, sírva esdekel,
Végigvonult a folyosón és
És a falnál végezte, ahogy kell.

A pincében és az alagsorban
Vérre menően vitatkoztak,
És a bölcsödétől fölfelé
A fiúk a tankok alá kívánkoztak.

Nem kaptak még egy golyót sem,
De a műhelyben becsapták az őröket,
Esztelenség, mégis megtették,
Reszelőkből gyártottak tőröket.

A kor és a hely kitanította
A taknyos, béna fegyenceket,
És a hadifogoly németekkel
Kenyérért cseréltek késeket.